4.fejezet ~ Bemutatkozás

Pearl Clark

15. Szeptember; Milánó, Olaszország

   - Hogy a fene vinné el! - morogtam miközben letérdeltem az irodámban, hogy felszedjem a szétszóródott papírjaimat. Amikor felemeltem a mappámat az asztalomról, minden lap kicsúszott belőle és most ezeket próbáltam minél hamarabb összekapkodni a földről. - Úgy van, csússzál legbelülre - magyaráztam egy nagyon gonosz feljegyzésnek ami az asztalom legtávolabbi sarka alá szorult. Négykézláb, a fenekemet az égnek emelve eredtem a nyomába és már el is elértem, mikor egy jókedvű hang szólalt meg a hátam mögött.

 - Maradj így kérlek, hagy gyönyörködjem ki magam - mondta és a hangján éreztem, hogy vigyorog.

 - Aú! - vertem be a fejem az asztal lapjába mikor minél gyorsabban meg akartam szüntetni ezt a megalázó helyzetet. Felálltam, leporoltam a leggingsemet, kisöpörtem az arcomba hulló tincseimet és csak aztán néztem metsző pillantással a szobámba betörőre.

 - Nem hallottam, hogy kopogtál volna! - vágtam oda mérgesen és helyet foglaltam a székemben.

 - Bocsi, de megszoktam, hogy Juliettához bármikor be lehetett ugrani - vonta meg a vállát miközben leült velem szembe.

 - Nos amint látod, én nem ő vagyok - dőltem hátra. - Bár hozzám is bármikor bejöhettek, de csak akkor, ha kopogtok - mutattam az ajtóra.

 - Ha hiszed hanem, észre vettem a különbséget - kacsintott rám a barna hajú, kék szemű férfi. - Riccardo Montolivo - nyújtotta felém a kezét -, de a barátaimnak csak Ricky vagy Monty.

 - Pearl Clark, de jobb szeretem a Pep-et - fogadtam el a gesztust. - Miben segíthetek?

 - Egyenlőre semmiben. A fiúk rebesgették, hogy új hús került a placcra és mivel én vagyok a kapitány, megkértek, hogy csekkoljalak le.

 - Ez kedves - nevettem fel. - És mi az ítélet?

 - Így elsőre tízből tízes - döntötte oldalra a fejét, hogy újból végig stíröljön.

 - A fogaimra nem vagy kíváncsi? - mordultam fel.

 - Bocs, de tényleg jó bőr vagy és a lehető legpontosabb leírást akarom adni rólad - vigyorgott továbbra is idegesítően.

 - Mi lenne, ha inkább személyesen találkoznék a csapattal és akkor nem kell megerőltetned magad? - tanácsoltam, mert már én is kíváncsi voltam a fiúkra.

 - Szuper ötlet - pattant fel a székéről. - Gyere, úgyis most ért véget az edzés és ilyenkor még az öltözőben vannak - nézett rám gúnyosan.

Ha azt hitte, hogy néhány meztelen, vagy félmeztelen pasitól beijedek, akkor nagyot tévedett.

 - Oké, indulhatunk - léptem mellé, majd elnevettem magam a meghökkent képét látva.  - Amúgy te hogy-hogy itt vagy és nem velük? Vagy ilyen gyorsan zuhanyzol? - kíváncsiskodtam.

 - Három hete sérüléssel bajlódom, így nem játszhatok és nem is edzhetek a többiekkel - komorult el az arca egy pillanat alatt.

 - Sajnálom - biztosítottam az együttérzésemről. - Mennyi időt kell még kihagynod?

 - Nem tudom - csóválta meg a fejét. - Remélem minél kevesebbet, mert már nem bírom a tétlenséget - mosolyodott el. - Itt is vagyunk - bökött egy ajtóra, majd kinyitotta és előre engedett.

Ahogy sejtettem, a helység tele volt törölközős vagy a nélküli  beszélgető, nevetgélő pasikkal akik azonnal elhallgattak, ahogy megláttak engem.

 - Ciao, eltévedtél? - kérdezte egy szőke, copfos, kitetovált fazon.

 - Nem - ráztam meg a fejem és közben lecsekkoltam a kínálatot. Nem is rossz felhozatal - haraptam be a szám szélét ahogy megláttam egy-két kigyúrtabb felsőtestet.

 - Hű, kislány ezt ne csináld, mert nagyon kanosak tudunk ám lenni - röhögött fel egy hang a mellettem. Ahogy odafordultam, egy bozontos, göndör hajú focista nézett velem farkasszemet.

 - Elég legyen! - csattant fel újdonsült ismerősöm hangja az öltözőben. - Fiúk, ő itt Pearl Clark vagyis Pepe, az új dietetikusunk. Ti akartátok,hogy csekkoljam le, hát tessék - vigyorodott el a mondandója végére.

 - Hello szép lány - köszönt egy fekete bőrű férfi, akit még én is felismertem.

 - Te vagy Balotteli - mutattam rá, mire kivillantotta rám a hófehér fogsorát.

 - Személyesen - húzta fel a szemöldökét perverz módon. - Bármiben állok szolgálatodra - nyomta meg a szót és közben körző mozdulatokat tett a törölközővel takart csípőjével.

 - Kösz, de azt hiszem te nem felelsz meg az én kényes ízlésemnek - pislogtam ártatlan szemekkel rá.

 - Miért, milyen a te ízlésed? - kérdezték többen is egyszerre.

 - Hát... - fordultam körbe, hátha találok valakit aki így elsőre megfog, de bennem akadt a szó, mikor megláttam a zuhanyzóból kilépő férfit, aki épp a haját dörgölte a törölközőjével, így a teste fedetlen volt. - Adil? - bukott ki a számon a kérdés majd a srác tekintetét látva elvigyorodtam.

Dark Horse

 - Ciao Széplány! Basszus, te mit keresel itt? - kapta a teste elé az anyagot, hogy eltakarja magát vele.

 - Úgy csinálsz, mintha még nem láttam volna - nevettem el magam, mire a többi focista egy emberként hördült fel. - Amúgy meg mától itt dolgozom - vontam meg a vállam.

 - Az jó - sétált hozzám a férfi, aki úgy látszik túl tette magát a zavarán, mert ahogy karnyújtásnyira ért, magához rántott. - Akkor még sok olyan éjszakánk lesz, mint a tegnapelőtti - súgta, hogy aztán forrón rátapadhasson az ajkaimra. Egy ideig hagytam, hadd higgye azt, hogy teljesen elbűvöl a közelsége, bár igazság szerint csak a testem reagált az érintésére, nem a szívem. Az az átkozott kődarab soha nem vert hevesebben a kelleténél.

Egyszer kiskoromban, az anyám egyik bódult pillanatában nagyon megvert és mikor észrevette, hogy egy könnycseppet sem ejtettem, azt mondta, hogy pont olyan vagyok, mint ő. Nincsenek érzéseim, és hogy belőlem is egy olyan érzéketlen ribanc lesz, mint amilyen ő maga. Akkor még nem tudtam, mit jelent ez, de az évek múlásával rájöttem, hogy igaza volt. Soha nem lettem szerelmes, egyszer sem éltem át azt az érzést, amiről a nővérem és a barátnőink többször is nagyokat sóhajtozva, könnybe lábadt szemekkel meséltek. A szüzességemet is csak azért veszítettem el, hogy végre elmondhassam, hogy azon is túl vagyok. El kellett fogadnom, hogy genetikailag alkalmatlan vagyok a szerelembe esésre.

Vigyorogva húzódtam el a francia fiútól, akire szemmel láthatólag hatott a csók.

 - Szóval focista vagy? - kérdeztem rá az anyanyelvén.

 - Nem tudtad? - ült ki a meglepődöttség az arcára.

 - Az igazat megvallva nem is nagyon érdekelt volna - vontam meg a vállam. 

 - De Benzema... - mondta megilletődötten.

 - Ő volt a másik srác? - kérdeztem, mire bólintott.

 - Szóval neked fogalmad se volt róla, hogy kik vagyunk? - hitetlenkedett még mindig.

 - Az baj? 

 - Nem, dehogy is, csak megszoktuk, hogy mindenhol felismernek. Főleg Karimot, mert ő a Real Madrid csatára - nevetett fel. - Mekkora törés lesz az egójának, ha elmondom neki, hogy nem azért bújtál velünk ágyba, mert...

 - Ne mondj neki semmit! - szóltam rá figyelmeztetőleg mikor leesett, hogy a másik lepedőakrobatám pont abban a csapatban játszik, ahol a nővérem dolgozni kezdett. Csak remélni mertem, hogy az alkohol kitörölte a képemet a másik francia fejéből, de erre nagyon kicsi esélyt láttam. Gyorsan felírtam a fejemben lévő jegyzetek közé, hogy el ne felejtsem felhívni Katet és elmondani neki ezt a fura helyzetet.

 - Mi is megtudhatnánk, hogy miről szól a csevej? - tört be a gondolataim közé egy kissé bosszús hang. Ahogy ránéztem a gazdájára, egy fiatal srác kérdő tekintetével találtam szemben magam és ahogy körbe pillantottam, a többiek is valahogy így néztek ránk. 

 - Bocsi - váltottam azonnal olaszra - csak a megszokás - vigyorodtam el.

 - Mégis hány nyelven beszélsz? - kérdezte a csapatkapitány.

 - Nézzük csak - emeltem fel a kezemet - angol, arab, francia, spanyol és olasz. Ja meg egy kicsit portugálul is - tettem hozzá gyorsan.

 - Mégis ki vagy te, hogy ennyi nyelvet tudsz, úgy nézel ki, mint egy top modell, de "csak" a dietetikus állást csípted meg magadnak? - kérdezte rosszindulatú tekintetét rám szegezve Balotelli, aki úgy látszik nem tette túl magát azon a megjegyzésemen, hogy nem az esetem. 

 - Hogy ki vagyok, az egy csöppet sem érdekes - néztem vele farkas szemet. Szerettem volna minél tovább megtartani az inkognitómat és nem az első nap a tudomásukra hozni, hogy ki az apám, de úgy látszik a szerencse elpártolt mellőlem, mert az egyik focista felkiáltott.

 - Meg van! Te Tim Clark lánya vagy - bökött felém az ujjával vádlón. 

Nagyot sóhajtottam, megforgattam a szemeimet és csak aztán válaszoltam.

 - Te meg egy igazi zseni - ráztam meg lemondóan a fejemet. - Igen, eltaláltad, Tim "kibaszotthatalommániás" Clark lánya vagyok. Most már megnyugodtál? 

 - Akkor már majdnem minden világos - húzták el többen is a szájukat.

- De azt azért elmondhatnád, hogy miért nem az igazgatótanácsban kaptál munkát? - kérdezte Montolivo, akin éreztem, hogy nem ítél el elsőre.

 - Oké, valamit most tisztázzunk az elején - emeltem fel a hangomat. - Először is, nem hiába koptattam az iskola padokat, rengeteget tanultam, hogy meg legyen a végzettségem, másodszor, nem önszántamból kerültem ide. Világos? - néztem végig a még mindig ellenségesen bámuló focistákon.

 - Ha ez így van, akkor mit keresel itt? - tette fel a jogos kérdést Rami.

Egy pillanatra lehunytam a szemeimet és egy keserű sóhaj után válaszoltam:

 - Ez a büntetésem, mert rossz kislány voltam.

 Hirtelen olyan csend lett az öltözőben, hogy még a légy zümmögését is hallani lehetett volna. A kínos csöndet Monty kérdése törte meg.

 - Mit csináltál, ami miatt "ezt" érdemelted? - mutatott körbe a társain miközben a szája szélén egy mosoly ült.

 - Túl sokat buliztam és ezért az apám kiűzött a "Paradicsomból" - vigyorodtam el én is.

Hatalmas ováció és röhögés fogadta a bejelentésemet. Örültem, hogy végre felolvadt az a fagyos levegő, ami körbe vett Tim Clark nevének kiejtése után. 

 - Remélem azért nem javultál meg túlságosan és eljössz majd velünk bulizni egyszer-kétszer? - állt meg mellettem egy szép szemű srác. - Amúgy Mattia vagyok - mosolygott le rám. - Ismered a többieket?

 - Nem - ráztam meg a fejemet. - Ami azt illeti, Rami, Monty és Balotelli nevét tudom csak. Sajnos nem vagyok otthon a fociban - vontam meg a vállaimat bocsánat kérés kép.

Mivel többen is hallották ezt a kijelentésemet, sorban mindenki bemutatkozott. Nevetve fogadtam a bókokat és biztosítottam róla a fiúkat, hogy remélhetőleg pár nap alatt megtanulom, hogy ki kicsoda. Utolsóként Rami került sorra, de ahogy ránéztem, elnevettem magam.

Hush Hush

 - Amúgy ti honnan ismeritek ilyen jól egymást? - húzta fel perverzen a szemöldökét, a szőke, kontyos srác, akit azt hiszem Philippe-nek hívtak.

 Egymásra néztünk a fiúval és elmosolyodtunk.

 - Az úgy volt...

 - Az történt... - szólaltunk meg egyszerre.

 - Mond csak - mutattam Adilra.

 - Szabad? - vetett rám egy kérdő tekintetet, mire bólintottam. Sose szégyelltem a kalandjaimat. Egészséges, felnőtt nőnek tartottam magam, aki kissé túlfűtött szexuális étvággyal rendelkezik és pont ezért hallgattam mosolyogva, mikor Rami elmesélte a csapatnak, hogyan töltöttem el vele és Benzemával egy éjszakát. Nevetve ráztam a fejem, mikor csalódottan ecsetelte, hogy reggel milyen nehezen fogadták el, hogy leléptem és nem kérek belőlük többet. A fiúk annyira belemerültek az apró részletek megvitatásába, hogy észre sem vették mikor ott hagytam őket az öltözőben és visszasétáltam az irodámba. 

Ahogy beléptem a helységbe, leültem a fotelomba, kezeimet a tarkómra tettem és tekintetemet a plafonra emeltem. Talán tényleg nem lesz ez akkora büntetés, mint ahogy apám remélte - görbült önelégült mosolyra a szám. Már csak abban bíztam, hogy Kate "csapata" is olyan jófej, mint az enyém.